Alessandra Sempreboni olasz képzőművész munkáival egy művészetrajongó Facebook ismerősöm oldalán találkoztam először, talán egy évvel ezelőtt.

Éppen egy novellán dolgoztam, és érdekes módon, Sempreboni egyik képén pontosan ugyanazt a motívumot láttam visszaköszönni, ami a novellámban is megjelent: egy terhes nő váratlan halálával egyenlő képet. Festményén felvágott hasú női alak lebeg atlantiszi jellegű vizuális miliőben, felette sötét lélek-felhő. A kép címe Ősz.

Alessandra úgy fest néha, mintha a Csodás álmok jönnek  című film díszletetit is ő tervezte volna. A szemlélőnek bőven van ideje elmélázni azon, hogy milyen tájak is Alessandra tájai, kié lehet  a kiszolgáltatott test a képein.

A tiéd, vagy az enyém lesz majd?

Egy másik képén gyermek ül élénk színekkel felfestett szivárványszínmennyországban.

A reinkarnáció motívuma? Lehetséges túlvilág-olvasat? Hol járunk? Hova jutunk? 

Alessandra azóta már befestette magát a szívembe. Az álmaimba, a mindennapjaimba. Magány-festménye szivárványszíneinek pontos ellentéte. Összeomlott alak ül egy háborgó, sötét tengerszerű valami partján.

Ember, milyen kicsi és szánalmas vagy bizonyos erőkkel szemben.

Születés, halál. Lehetséges túlvilágok.

Hangtalan sírás, szín-vérzés, elszakadás. A világtól, a szerelemtől, az élettől. Ki akarhatja ezt? 

Sempreboni a mai olasz képzőművészet hatalmas tehetsége.

Senki, ismétlem, senki ilyen hatással nem volt rám az utóbbi évtizedekben.