Chagall. Finomság, szinte átlátszó-kristályérzékenység. Mintha kicsit sírnának a képei.

Álmok, víziók, minden az egyben és egy a mindenben. A színek meg...mintha lágyság és élesség ütközne egymással.

Hazavágyott.

Néha nem haza a haza. És amíg az állatok szeme szelíd-szerető, az ember olykor otromba és ítélkező fajta.

Nem biztos, hogy tárt karokkal fogadják azt, aki elment. Zárt, sárba és iszapba ragadt értetlenség. Csökönyösség, elzárkózás. Az állatok szemében viszont ott a megértés. A mezőn vagy az erdőben járva ilyenformán mégis van vagy lehet menekvés az otthonban való otthontalanság különös érzése elől.

Az esti egyedüllétben a gangon, ahol régi öregek meséltek arról, hogy honnan jötek és te honnan jöttél, akik egységben éltek a természettel, a természetben, a fénnyel és a sötétséggel, a nappallal és az éjszakával.

Méregzöld és vörös. Nem a megnyugvás és hazatérés színei. A hazatérő a megnyugvást várná, de valamiért az nem jön teljesen el. Minden sejtjében érzi, hogy innen származik, vándorlelke tartozni szeretne valahova, mert itt játszott, itt ült a nagymamája térdén.

Mégsem tud hazatérni teljesen. Mert valahogy idegen marad, annak ellenére, hogy mindennél jobban szereti ezeket az utcákat, az állatokat, az elhullt állatokat és a még élőket. A nagyszülei valahol-szellemét, és a gyertyafényt este a gangon, ahogy kinéz a templomtorony órájára, amelyik csendesen elüti a kilencet.

A csend. Néha jó, de ahogy mélyül és ahogy múlik az idő, egyre különösebb. Riasztóbb. Szembesít. Már csak egy őszinte állat-tekintet segít.